Sokáig tartott, míg újra elég erőt és ihletet éreztem magamban ahhoz, hogy új posztot írjak. Talán a munka teszi, hiszen iszonyú sokat dolgozunk (nem csak én, hanem mindenki más is). Amikor tehetem, pihenek – ami általában sajnos nem az alvást jelenti, napközben itt majdnem lehetetlen egyet szundítani. Sokféle zaj, sok nesz, erős csengő, nyikorgó padló, kutyakarmok a lépcsőn. De legalább éjszaka nyugodtan lehet pihenni. Kivéve, amikor nem – múlt héten egymás után négy éjszaka szólt a tűzriasztó, nyilván téves riasztás volt, de nem volt kellemes. Most csend és békesség uralkodik kívül-belül. Hallom a madarak énekét az ablakomon túl, és Pete Nicholls énekel a youtube-on (akit érdekel, IQ az együttes neve, és méltatlanul mellőzöttek).

Sokat sütök-főzök, ezzel is sokat lehet spórolni. Talán felháborító, de négy napig ettem rakott karfiolt, és negyedik nap is ízlett (bár már örültem, hogy végre más lesz az ebéd következő nap). Mivel leginkább csomagolt, szeletelt kenyeret lehet kapni, vagy nagyon drága és nagyon apró rendes cipót, ezért inkább sütök magamnak kenyeret. Élesztőt általában a Tesco-ban kunyerálok (egyébként nem lehet kapni), ahol a fiatal pékek jókora adaggal (nagyjából tízszeresével az otthoni méretnek) szánnak meg. Ebből le is fagyasztok, felengedve meglehetősen nyúlós-nyálkás az állaga, de a funkcióját maradéktalanul betölti.

Találtam túrót is, szintén a Tesco-ban árulják, lengyel álnéven, a lengyel tejtermék részlegen. Isten áldja a lengyeleket, hogy ilyen sokan vannak Angliában! Végre, két hónap után ettem túrót. Készítettem túrótortát, sztrapacskát, és tervezem a körözöttet. Nem tudom, a lakótársaim mit gondolhatnak…

Jó szalámit, meg úgy egyáltalán hústerméket nem igazán láttam. A kolbász, amit vettem, német volt és fehér ( Weisswurst, ha ez mond valakinek valamit). Egy jó kis véreshurkára fáj a fogam, de az itteni megfelelője, a black pudding elég nyomorultul néz ki, mint valami kilapított kolbász-hurka szerelemgyerek, aki szégyelli a létezését, így inkább elbújt a vákuumcsomagolás alá, darabokban. Pedig otthon milyen jó hurkát, meg kalbászokat ettem… Az egyik rokonom, aki élete nagyobbik részét itt töltötte a tengerentúlon, hívja a kolbászt kalbásznak. Kalbászként valahogy még ízletesebben hangzik… A Tüskevárban írta Fekete István, hogy Gyula nem találta a kolbászt az értelmező kéziszótárban, sem úgy mint kolbász, sem úgy mint kalbász (bezzeg a katasztrófapolitika szerepelt a K betű alatt).

A K betűről jut eszembe a káposzta. Itt a kelkáposzta egészen miniatűr, alig találtam meg a polcon. Én az otthoni gyermekfej-nagyságút kerestem, itt alig kétökölnyi – ami igazából nekem hasznos is volt, hiszen egy gyermekfejnyit valószínűleg egy hónapig ettem volna. A káposztából lett paradicsomos káposzta (a lakótársaimnak is ízlett! – Két kissé elkényeztetett, de nagyon jólelkű fiatal angol), káposztasaláta és káposztás tészta. Tudom, az utóbbi a megvetett étel kategória, de én szeretem és kiadós. Ecetet találni szintén nagy kihívás volt a salátámba – én kizárólag fehérbor ecetet találtam, félliteres kiszerelésben, drágán, így lakást pucolni és mosógépbe önteni nem ez az elsődleges választás.

A galériában meg lehet tekinteni a remekműveket!

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Voltam kirándulni is, biciklivel és gyalog. Biciklivel Wybunburybe tekertem el, ebbe a közeli, álmos kisvárosba. Hatalmas pipacsok és pünkösdi rózsák a kertekben, hajszál pontossággal nyírt gyep, tekervényes utcák, az angol romantikát a leomlott templom és közeli mocsár biztosítja. A templom, mivel mocsaras területen épült, évszázadokon keresztül düledezett, míg végül leomlott. Újjáépítették, de a probléma gyökere a mocsárban volt elásva – így végül is a másodikat lebontották, de a harangtornyot meghagyták és aládúcolták. A gyalogösvény a hajdanvolt templom kerengője, sírfeliratokkal és emlékező szövegekkel. A templomkert levezet egy parkos sírkertbe, amit birkalegelőként és kutyafuttatóként hasznosítanak (nem vicc). Innen megpróbáltam megtalálni a mocsarat (ami végül is nemzeti park), és nem sikerült. Nem volt egy útjelző tábla sem, hogy ’A mocsár erre, pub arra, templom amarra’, így sétáltam, amerre egy kifakult, alig észrevehető sárga nyíl mutatta, még akkor sem nagyon gyanakodtam, amikor lólegelők kerítésén másztam keresztül (ahol van egy kis fa-átlépő építve, az általában közösségi útnak számít, és bárki sétálhat arra, még akkor is, ha valakinek a lovai legelnek a mezőn). Egy idő után visszafordultam és hazajöttem, utólag megnézve a térképet nagyon közel voltam a templomkertben a mocsárhoz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A sétám a mai szabadnapomon Nantwichbe vezetett – az első nyári nap, amikor szoknyában-szandálban nekivághattam a nagyvilágnak, és MAJDNEM melegem volt (ez nagyon nagy szó). A városba vezető út vadregényes, fákkal és gondozott kertekkel tarkított, bárcsak inkább ezekben a házakban élhetnék, sóhajtottam fel tízmásodpercenként. Elég hamar beértem, kb. félóra-negyven perc alatt, rácsodálkoztam a világra, hiszen a centrumban gyakorlatilag úgy élek, mint egy rab. A templom tövében vettem egy csokoládéfagylaltot, azt szürcsölgetve beoldalogtam a piacra, ami semmiben sem hasonlít a magyar piacokra. Legvadabb álmaimban szerepelt egy lacipecsenyés, vagy valami henteses, nagy halom belsőséggel, például májjal, de csak halakat lehetett kapni, kulturáltan jégre rakva, szeletelve. Ruhák és papíráruk garmada állott ott, ékszerek és párnák, törülközők, de sajnos saját termelésű élelmiszer nem. Ezután elvetődtem a könyvtárba, ahol egyből tag lettem és kikölcsönöztem egy érdekes könyvet (szabad fordításban: Az időutazók kalauza az Erzsébet-kori Angliába). Ezt olvasgattam a napon, ami azzal járt, hogy az év első meleg napján leégtem.

Egy vadállatmentő centrumban dolgozok önkéntesként Nantwichben. Nem tudom, mennyire sikerül jól szemléltetni a hely nagyságát és komplexitását, de teszek egy próbát. Angliában (tehát Skóciát, Walest és Észak-Írországot nem számolva) négy ilyen RSPCA centrum található, ami vadállatokkal foglalkozik. Ezeken kívül van több hely is, ami mentett kutyáknak-macskáknak nyújt menedéket (itt borzasztó komolyan veszik az állatvédelmet). Az egész ország fel van osztva kerületekre, amiket egy-egy RSPCA felügyelő lát el. Ha felhívják, köteles kimenni az autójával az adott címre és az ott található állat sorsáról intézkedni. Ez lehet befogás és beszállítás egy centrumba, de lehet akár a helyszínen elaltatás is (!). Utóbbi szerintem iszonyatos nagy felelősség – nem tudom, hogy mennyire képzik a felügyelőket ilyen szempontból, bár úgy sejtem, hogy a felelősség kötelezettségekkel is jár, mint továbbképzéseken és vizsgákon való részvétel.

 

A munkát rettenetesen élvezem, olyan állatokat vizsgálhatok testközelből és próbálkozhatok a gyógyításukkal, amiről otthon álmodni sem mertem volna. Negyedik hete vagyok itt, és már rengeteget tanultam. Ha hoznak egy állatot, tudok dönteni a következő lépésről (elszállásolás/azonnali kivizsgálás/elaltatás-sokszor sajnos a legutóbbi). Tudom, hogyan kell a különböző állatfajokkal bánni (például a szárcsák nagyon mérgesek és nagyon éles a csőrük, a feketerigók a legharciasabbak, a hattyú ugyan sziszeg és félelmetesnek tűnik, de általánosságban nem bánt, a sünt egyszerű kigömbölyíteni, de ha nem sikerül, akkor ott valami probléma van, a ragadozómadarak halottnak tettetik magukat, így nem kell kétségbe esni, ha az egerészölyv csak bambán fekszik…). Már gyakorlatot is tartok az angol diákoknak a begyszondázásról, intubálásról, injekciókról, nem is beszélve a kórbonctan gyakorlatokról. Olyankor mindig kuncognom kell magamban- volt egy legendás hírű kórbonctan professzor az egyetemen, aki ugyan minket nem vizsgáztatott, de előadást és gyakorlatot még tartott. Számtalan anekdota kering róla a mai napig a riadt diákok között. Az előző évfolyamok és generációk halálosan rettegtek tőle, és ebből a kétes hírnévből megmaradt azért valami a mi gyakorlataink folyamán is. Mindenki remegett, amikor a szigorú fő leszólította az omladozó vakolatú, hullaszagú amfiteátrum közepébe, és az elméleti-gyakorlati tudást valamilyen formában prezentálni kellett a nagytudású, fehérhajú öreg előtt. Szóval magamban összehasonlítom magamat vele, és a hatalmas különbség mindig öniróniával tölt el…

 

Jó érzés arra gondolni, hogy itt mindenki mennyire megbízik bennem. Hiszen nem csak én vettem zsákbamacskát, amikor rábólintottam a hét hónapos önkéntességre, hanem ők is. Minden nap körbevesz valami puha, jóleső tudat, hogy ezek az emberek mindenben segítenek nekem, amiben csak tudnak, legyen szó elromlott mosógépről, fuvarról a városba, vagy az önbizalomhiányom leküzdéséről.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Néha tényleg szükség van egy-két emberre, akik előrelökdösnek az utadon. Szükség van rájuk, hogy bedobjanak a mélyvízbe, hogy rájöjj, mindig is tudtál úszni. Amikor az állatorvos rámnézett, és közölte, hogy akkor ezt a kanadai ludat én altatom el és röntgenezem meg a diákokkal, akkor szó megszakadt, hang fennakadt, de muszáj volt megcsinálni, és megcsináltam. Elmondhatatlan érzés, amikor sikerül, amikor rájössz, hogy te erre születtél és véghez tudod vinni, és amikor utána azt hallod, hogy mennyire büszkék rád.

 

Rengeteget kell dolgozni, de nem bánom, hiszen ezért vagyok itt. Amennyire lehetséges, tudok pihenni is – beosztás alapján vagyunk munkában, és nagyjából heti két szabadnap így is jár.

A lakótársaim és munkatársaim elhívtak egy közös estére, és nem hagytak fizetni, mondván, hogy ez az első estém velük, és mindenre meghívtak. Szerencsésnek mondhatom magam a lakótársaim tekintetében, mert a kezdetektől barátságosak és segítőkészek velem. Már kuglófot is sütöttünk együtt és azon vagyok, hogy megismertessem őket Kusturica remekével, a Macskajajjal (bár van egy olyan sejtésem, hogy kulturális különbségek miatt ők nem fognak annyira lelkesedni, mint én).

Mielőtt ideköltöztem, élénk levelezésben voltam az angol állatorvosi kamarával, iratok, díjak stb. ügyében. Kicsit bonyolultabb folyamatra számítottam, de meglepően egyszerű volt Royal College of Veterinary Surgeons taggá válni: nem kell más, mint a diploma (eredeti és angol nyelven), útlevél vagy személyi igazolvány, egy igazolás a magyar állatorvosi kamara részéről (mely díjkötelessé vált, miután én kikértem), illetve ki kell tölteni a jelentkezési űrlapot és átutalni a tagdíjat és regisztrációs díjat, ami egy vagyon. Ezután egy személyes interjúra kerül sor Londonban, ami nem áll másból, mint az eredeti dokumentumok bemutatásából és máris RCVS taggá válik bárki, aki jelentkezett. Az épület borzasztó impozáns, a Parlament és a Westminster apátság tőszomszédságában van (nem csoda, hogy ilyen drága a tagdíj).

 

• 
• 

A vonatjegyet érdemes előre megvenni a thetrainlines.com oldalon – főleg a helyjegyes vonatokra vonatkozik ez. Nekem szerencsém volt, és 35 fontból megúsztam az oda-visszautat. Első hallásra talán soknak tűnik, de ha mondjuk Magyarországon vennék IC teljesárú retúr jegyet Szombathely-Budapest viszonylatban, az sem lenne sokkal olcsóbb… És az itteni vonatok színvonala teljesen más. Egyrészt 2 óra alatt Londonban voltam (félóránként-húszpercenként indultak a szerelvények), olyan gyorsak voltunk, hogy nem tudtam kinézni az ablakon, mert elszédültem… És az emberek is máshogy viselkednek valahogy. Amikor egyetemista voltam és minden héten kétszer megjártam a Budapest-Szombathely vagy Budapest-Veszprém útvonalat, örökké rettegtem, hogy vajon milyen utastársaim lesznek. Volt a hangosan zenét hallgató, volt a folyamatosan telefonáló, a párjával együtt utazó és hangosan cuppogó, a fürödni nem szerető, a túlságosan közlékeny és akitől kirázott a hideg. (De az is lehet, hogy csak én vagyok túl ’faksznis’.) Itt mindenki tudta, hogy rajta kívül még sok másik ember utazik a kocsiban.

Ezt nem csak a London-Crewe úton tapasztaltam, hanem a liverpooli kiruccanásom során is.

Liverpoolba azért kellett utaznom, hogy részt vegyek a National Insurance number (olyan, mint otthon a TAJ-szám és személyi szám) interjún. Meglepően gyorsan pörögtek az események: első héten telefonáltam az állami oldalon található számra (link: https://www.gov.uk/apply-national-insurance-number ), (nem érdemes korán reggel telefonálni, mert folyton foglalt a vonal), ahol általában anyanyelvű diszpécserek várják a hívásokat. Aki esetleg nem beszéli jól a nyelvet, annak hasznos lehet az alapkérdéseket begyakorolni. Amire kíváncsiak, az a név (tudni kell betűzni), állampolgárság, kettős állampolgár-e valaki, születési idő, miért tartózkodik Angliában, mikor érkezett az országba, miért szeretne NI numbert, illetve nagyon fontos a lakcím, amire leveleket tudnak küldeni. Én egyből kaptam időpontot is az interjúra, ami azt jelenti, hogy első héten csütörtökön telefonáltam, és következő héten kedden már utazhattam is Liverpoolba. Az interjún nagyjából ugyanazt kérdezték, mint a telefonban, kitöltöttek egy papírt, elkérték a személyi igazolványom, TAJ-kártyám, és egy lakhatási szerződést vittem, melyen egyértelmű volt, hogy a vadállatcentrum és köztem köttetett. Következő hét hétfőn már meg is érkezett a várva-várt levél az NI számommal – így már bankszámlát is nyithatok!

Vannak bankok (HSBC, Lloyds, TSB…), ahol elvileg elég egy útlevél (EU-tagország esetében) a bankszámla nyitáshoz, én is ilyenben próbálkoztam még a levél megérkezése előtt. Sajnos Magyarország nem tartozik abba a körbe, ahol ennyivel megelégszik a bank, hivatalos dokumentummal kell bizonyítani, hogy valaki rendelkezik lakcímmel (és a lakhatási szerződés nem számít annak). Így meg kellett várnom, hogy megérkezzen az NI levél, amin szerepel a nevem és az itteni címem – ezzel megint teszek egy próbát később (még nem kerítettem rá sort). Nem gondoltam volna, hogy pénzt viszek egy bankba, és első körben elküldenek… :)

És így szépen lassan (vagyis elképesztő gyorsan) már az alapokon túlvagyok. Van címem, van számom (néha elgondolkozok, hogy ez előny, vagy hátrány - ,,...És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot..."), lesz bankszámlám, RCVS-tag lettem…

Az én megítélésem szerint itt jóval gyorsabban történik minden, bár a körítést és a hűhót itt sem spórolják meg. Az ügyintézők nagyon kedvesek és segítőkészek. Eddig rossz tapasztalatom nem volt…

 

 

A kocka valóban el volt vetve, ezt akkor éreztem a leginkább, amikor már a leendő csomagjaim között álltam, és felmértem a terepet, hogy mi mindennek kellene beleférnie a három bőröndbe. Elszánt voltam, mint Julius Caesar, és bár a szoba egészén átívelő, szőnyeget és parkettát beterítő ruhahalmok, pipereholmik és felesleges apróságok mérete bőven meghaladta a három bőrönd befogadóképességét, egyszemélyes hadseregemmel a buzdító beszéd után nekifogtam a pakolás hadműveletnek.

A legrosszabb, amikor addigi életed mementói között válogatsz, vajon mi a legeslegfontosabb, amit magaddal akarsz vinni, mi az, amit ott hagyhatsz. Mintha az életed egy óriási kirakós volna, de te csak a sarkokat és néhány középső darabot vihetsz magaddal, és abból kell újra kiraknod magad egy idegen országban. Egy dolgot megfogadtam, bármilyen helyre is vet a sors, bármilyen emberek közé, sosem fogom megtagadni önmagam, sosem fogom letagadni, hogy magyar vagyok. Sok rosszat olvastam külföldi magyarokról, és kicsit bennem van a félsz, hogy majd Angliában, ahol olyan sokan élnek választott második otthonukban, esetleg előítéletekkel kell majd megküzdenem, hogy a magyaroknak esetleg rossz hírük van, de eddig ezt nem tapasztaltam.

Már egy hete, hogy itt vagyok, és minden napom vegyes érzelmekkel telik. Egyrészt nagyon boldog vagyok, hiszen itt olyan dolgokat tehetek, amiről otthon álmodni sem mertem volna. Egy vadállatkórházban dolgozok állatorvosként, nap mint nap sérült, árván maradt állatokról gondoskodunk. Az első nap hattyútereléssel és -befogással telt, megmértük a súlyukat (városi legenda, hogy akkorát rúg a hattyú, hogy eltörik az ember csontja), az átlag kb. 8-9 kg. Vicces érzés, amikor az ember gumicsizmában óvakodik a sziszegő, szárnyukat csapkodó, rémült hattyúk felé, akik nem tudnak kirepülni a derékmagasságú kerítés fogságából... Az első hattyú megragadása előtt még tele van mindenki félelemmel és idegességgel, de hát gyakorlat teszi a mestert... Aztán borzokat is kezelünk, gyönyörű, fényes szőrük van, kis gombszemük, viszont amikor már jól vannak, igen agresszívek is tudnak lenni. Ugyanígy a szürkegémek: védőszemüveg nélkül tilos hozzányúlni egy vízimadárhoz is! Én a szürkegémeket eddig csak tisztes távolságból láttam, és meglepett, hogy mennyire kis testük van, mennyire karcsúak és tényleg pipaszár lábuk van (és halszaguk). A szemük borostyánsárga és kicsit kegyetlen a tekintetük. De ez  megfigyelhető az összes vadállatnál: észrevehetően hiányzik a tekintetükből a kutya vagy macskapillantás ismerős lágysága és melegsége. Nekik az ember félelmetes, ők hozzá vannak szokva a természet törvényeihez és hogy vajon éreznek-e hálát megmentőik iránt, nos...talán jobb, ha nem tudjuk. Végezetül csak egy rövid felsorolás az itt megforduló állatfajokról: nyulak, vércsék, egerészölyvek, baglyok, sünök (akik szuszognak és röfögnek, mint egy igazi disznó), rókák, rókakölykök (sajnos teljesen csendben kell lenni, nehogy hozzászokjanak az emberi hangokhoz - ez a legnehezebb, amikor az orrom előtt egy tucat csokoládébarna, fehér farkú kicsi róka hempereg!).

• 
• 
• 

Másrészt sokszor rámtör a honvágy, a  szomorúság és néha az egyedüllét is. Hoztam egy üveg pálinkát (inkább kivettem a samponomat a bőröndből, hogy beférjen), és nemsokára érkeznek a főző-és dekoráló holmijaim egy szállítócéggel. Szerencsére múltkor találtam egy nagyon jó gyógyírt: régi magyar filmeket kezdtem nézni és egyből jobb kedvem lett. Piri mindent tud - ez volt a legjobb, ami szombat este történhetett velem :) (Dayka Margit, Kabos Gyula, Páger Antal)

A szállás eddig tetszik, szerencsére nem kell messzire mennem reggel, hiszen a kórház felett van a szobám. a lakást megosztom egy fiúval és egy lánnyal, akik állatgondozó tanulók. A konyha és a női fürdőszoba közös. Jól felszerelt minden, egyetlen dolog nem tetszett: a tisztaság hiánya. Igazából azt hiszem, ez az előttem itt dolgozó állatorvos lány számlájára írható (megfogadtam, hogy megpróbálok csak jókat írni mindenkiről, és igyekszem is betartani, de ez kicsit meglepett). Egy hét átfedésben voltunk, ma fog elmenni. van egy kutyája is, aminek hullik a szőre, így minden, de minden tele van kutyaszőrrel. A tányérok, konyhai törlők, mosógép, ablakpárkány, vécéülőke, minden. A porszívót én szereltem össze, előttem senki sem használta. A fürdőszobában a ,,női" szemét valószínűleg hónapok óta ott tanyázott, míg hősies undorral küzdve le nem vittem a szemétlerakóba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy undorító a lakás, mert amúgy gyönyörű a festés, padlószőnyeg van, a berendezés is egész szép, csak nyilvánvalóan senki nem törődik vele.